2010. március 25., csütörtök

A Spanyol Királyság történeti előzményei a mohamedán inváziótól a kasztíliai kézfogóig II.

Reconquista folyamata és az egységes hispániai állam létrejötte (1064-től 1492-ig)

Hogy mit nevezünk reconquistának? Tulajdonképpen a mór uralom alá került Hispánia keresztények által történő visszafoglalását, tágabb összefüggésben az Ibériai-félszigeten fekvő részkirályságok egységesülési folyamatát, igen messzire tekintve pedig a spanyol nép kialakulását.
A keresztény királyok mind a vizigót királyoktól, vagy nemesektől származtatták magukat, de a félsziget visszafoglalására csak a 11. század második felétől indítanak jelentősebb háborúkat. A mór hatalom, a Córdobai Kalifátus ugyanis 1031 után darabokra hullott, így lehetőség nyílt az egymással vetélkedő muzulmán államok legyőzésére. További ideológiai, azaz eszmei/gondolati támaszt nyújtott az egyház keresztes háború gondolatának felvetése, így a keleti háború mellett egy nyugati hadszíntér is kialakulhatott. A reconquista „hagyományos” nyitódátuma 1064, amikor Aragónia egy sikertelen hadjáratot indított a mórok ellen. A támadásba Kasztília is bekapcsolódott: 1085-ben VI. Alfonz (1065-1109) elfoglalta Toledót, ám a hódítást nem tudta folytatni, mert a helyi mórok kérésére az észak-afrikai Almorávida Kalifátus bevonult Hispániába és megszilárdította a muzulmánok hatalmát. A 12. század elején Aragónia vette fel a kesztyűt az arabok ellen, s előbb Tudelát (1114), majd Zaragózát (1118) vették be: utóbbi az Aragóniai Királyság közigazgatási központjává lépett elő. Hamarosan a katalán grófságokkal is egyesültek (1137), s az így keletkezett állam megszilárdult.
A visszahódítás újabb lendületet csak a 13. század fordulóján vett, miután az arab seregek vereséget mértek a keresztényekre (1195 Alcaros). 1212-ben a kasztíliai, navarrai és argón egyesült haderő Las Navas de Tolosa mellett döntő győzelmet arattak az iszlám állam felett, s III. Szent Ferdinánd kasztíliai király (1217-1252) visszahódította a Guadalquivir völgyében fekvő városokat (Ubeda 1233, Córdoba 1236, Jaén 1246, Sevilla 1248), utóda X. Alfonz (1252-1284) pedig Cádiz (1262) városát. A keleti parton I. Jakab aragóniai uralkodó meghódította Valenciát (1238). A nyugati parton a Portugál Királyság terjeszkedett. Így a 13. század végére már csak Granada és környéke maradt mór uralom alatt.

Kasztília-Leóni Királyság
Már a Las Navas de Tolosa melletti ütközet előtt megfogalmazódtak a reconquista során visszafoglalt területek rendezési elve. Így a legfontosabb a földek újranépesítése és művelés alá vonása volt (repoblación): ezt úgy kellett megoldani, hogy a föld legyen a katonáskodás alapja (ez a momentum Magyarországon is ismertté vált IV. Béla uralkodása alatt). Ennek megfelelően a földeket kisnemeseknek és szabad parasztoknak osztották szét, így biztosítva megfelelő vagyoni alapot a katonáskodóknak (őket hidalgóknak hívták). Amíg a városokba keresztények költöztek, addig a falvakat javarészt mohamedánok lakták – így színes vallási/etnikai keveredés alakult ki Hispániában. A határvédelem és terjeszkedés szempontjából egyre fontosabbá váltak a lovagrendek is, ám ezek főként francia vezetés alatt álltak. X. Alfonz (1252-1284) alatt a visszafoglalás belpolitikai válság miatt megakadt: a király kísérletet tett a központi hatalom megerősítésére, de a pénzrontás és a hatalom erősítésére hozott törvényei a nemesek heves ellenállásába ütköztek – mindez a német-római császári trón elérésére tett hatalmas anyagi erőfeszítések hatása volt. A „polgárháborúnak” Alfonz halála vetett véget. [1. kép: Kasztília 1400 körül]
A 13. század közepétől a kasztíliai arisztokrácia és a lovagrendek fő vagyona a juhtenyésztésen alapult. Alfonz a felkelés során a juhtenyésztők érdekvédelmi szövetségét, a Mestát hatalmas kiváltságokkal támogatta (1273). A kasztíliai fennsíkokon szükségszerűen az állattenyésztés szerepe nőtt meg, mivel a helyi munkaerő igen csekély volt. A 14. századtól új juhfaj, a merino adta a nyájak javát. Ennek puha gyapja Európa-szerte kedvelt áru volt, s fő feldolgozóbázisuk a Németalföld lett. A Mesta szerepe így az ország irányításában is megnőtt.
A 14. század második felében Kasztíliát véres trónviszály rázta meg: I. Péter (1350-1369) és féltestvére, Trastamara Henrik három éven át tartó harcából végül ez utóbbi került ki győztesen – ez azonban a grandok, a helyi bárók (i.e.: nagybirtokos nemesség) uralmának jelentős megnövekedésével járt. Az ország 20-30 család birtokában került: egyes birtokok még a szomszédos Aragóniába is átnyúltak, minek következtében az egységgondolat első hívei maguk a nemesek lettek. Az egység megvalósításáért a 15. században több háborút vívott egymással Kasztília és Aragónia, sőt, 1462-66-os katalán felkelés során maguk a felkelők hívták meg a kasztíliai uralkodót.
Az egység csak ezután Trastamara Izabella (1474-1504, a képen) uralkodása során békés házasság égisze alatt jött létre: a kasztíliai herceglányt még 1469-ben hozzáadták az aragóniai trón várományosához, Ferdinándhoz. Ekkor még sejteni sem lehetett, hogy féltestvére halála után (†1474) ő fogja örökölni a kasztíliai trónt. Az öröklés után rövid trónharc következett: Izabella rokona, V. Alfonz portugál király lépett fel trónkövetelőként. Ezután vette kezdetét a félsziget királyságainak tényleges egyesítési folyamata, mely csak a 16. században a Habsburg uralkodók alatt fejeződött be. Kasztília és Aragónia egyesült ereje vetett véget a fennmaradó mór uralomnak Hispániában. A tíz éven át tartó háború (1482-1492) végül Granada elfoglalásával zárult (1492), s ehhez a győzelemhez köthető a hagyomány szerint Kolombusz Kristóf utazásának engedélyezése is.





Aragóniai Királyság
[3. kép: Aragónia területei Európában a 15. században]
I. Hódító Alfonz (1104-1134) uralkodása alatt került sor az első jelentősebb foglalásokra (Tudela, Zaragoza), majd utódja alatt Katalónia és Aragónia egyesült. A 13. század folyamán a kelet-hispániai állam jelentős területnövekedésen ment keresztül: I. Hódító Jakab (1213-1276) elfoglalta a Földközi-tenger nyugati medencéjének kereskedelmi központját, a Baleár-szigeteket, majd Valenciát. Fia, a későbbi III. Péter király (1276-1285) feleségül vette II. Frigyes császár unokáját, így nőágon 1282-ben jogot formálhatott a Szicíliai Királyságra is. Az 1282-es „szicíliai vecsernye” után még évtizedekig folyt a harc a sziget birtoklásáért, végül mégis aragóniai sikerrel zárult a kalandosnak induló vállalkozás. Ezek után természetes volt, hogy Kasztília az új, erősödő állam ellensége lett, s szövetséges viszonyba került az aragónok ellenségével, a franciákkal. A terjeszkedési folyamat azonban nem állt le: 1326-ban Szardínia is az aragóniaiak fennhatósága alá került (ez genovai kézen volt). A 15. században ehhez még a Nápolyi Királyság is társult (1442), így V. Alfonz (1416-1458) uralkodása alatt érte el az állam a legnagyobb kiterjedését. A Kasztíliával folytatott állandó háborúskodás a helyi katalán nemesség lázadásához vezetett, ugyanis a hadi kiadásokat az ő kontójukra számlálták fel. A katalán nemesek lázadásához egy jelentős és tartós parasztfelkelés is kapcsolódott (1462-1472), melynek éle a nemesség ellen irányult. A paraszti elégedetlenség gyujtópontja a költözködési kötbér kifizetése körüli huzavona volt. A már 13. században meglevő rendelkezésnek ugyanis – mely kimondta, hogy a kötbér (remensa) kifizetése előtt a paraszt nem hagyhatja el földjét – most próbáltak komoly érvényt szerezni. A felkelés hatására eltörölték ezt a fizetési kényszert Katalóniában. Izabella és Aragóniai Ferdinánd (1479-1516) trónra lépésével a spanyol politikai egység jött létre.
A Navarrai Királyság a 12. században végképp elvesztette politikai jelentőségét és francia érdekszférába került. A 15. század közepén családi kapcsolatok révén Aragónia fennhatósága alá került, s csak 1515-ben csatolta a Spanyol Királysághoz e területet I. Ferdinánd király.

A rendi fejlődés eltérő fokai és okai a három királyságban
A kasztíliai társadalom a reconquista során rengeteg nemesi, vagy kiváltságolt elemmel dúsult, így a hadiszolgálatra kötelezett kisnemesek (hidalgó) alkották a nemesség javát. Ezek katonai szolgálat fejében vagy egy grand kíséretét alkották, vagy ugyanott királyi megbízással találjuk őket. Szintén a kiváltságoltak között foglaltak helyet a fueróval/privilégiummal ellátott falvak ill. városok is, amelyek önkormányzati joggal bírtak. A helyi kisnemesek gyakran szövetséget, „testvériséget” (hermandad) kötöttek egymással érdekvédelmi célból (általában a pénzrontás, vagy a nagyurak hatalmaskodásai ellen). A legkorábban tehát León-Kasztíliában alakult ki az európai rendiség: mivel León és Kasztília is önálló kisállamok sokaságából állt, a területeken gyakran hívtak össze politikai jogokat gyakorló rendi gyűléseket, ún. corte generalokat, s itt a király jelenlétében vitatták meg a legfontosabb eseményeket. Mivel törvényhozói joguk a cortezeknek nem volt, így Kasztíliában nem bírtak nagy hatalommal. A 14-15. század folyamán a kasztíliai cortezek száma ugyan ötre csökkent, de még így sem voltak egységesek. Az eleinte oly nagyhatalmú városokat a király ekkor vonta ellenőrzése alá úgy, hogy a városi önkormányzatok élére saját embereit ültette. Később ezen tanácsnoki tisztségeket árúba is bocsátotta. Az egyházi vezetőknek már a cortezek elején sem volt jelentős hatalmuk, így róluk nem ejtünk szót.
A 15. századi központosító törekvések jegyében rengeteg tanácsot hoztak létre, amelyek egész Kasztília felett láttak el feladatot. A tanácsok mellett szintén a központosító törekvéseket táplálták az alkirályok. A városok mellett a különböző lovagrendek jelentették a királyi hatalom fontos támaszát: ezen rendek nagymesteri posztjait rendre a király sajátította ki, mivel elsősorban ezek feleltek a határok védelméért. Ezzel az uralkodó megfelelő mennyiségű katonai erő felett rendelkezett, s nem volt szüksége a nemesség támogatására.
Ezzel ellentétben Aragónia a rendek hazája volt: a 13. század végére az összes részkirályságban valamiféle rendi képviselet létezett, sőt Katalóniában (nemesség, egyház, városok), Valenciában és Aragóniában (főnemesség, nemesség, egyház, városok) jelentős számban képviseltették is magukat. Az államokban meghatározott időközönként összeült a cortez. Aragóniában a 14. század elejétől rendi ügyviteli bizottság is alakult a rendelkezések véghezvitelének ellenőrzésére. Hasonló intézmény Katalóniában is kialakult a 14. század második felében.

Az új, központosított Spanyol Királyság

A két királyság egyesítése után a központosítás mértéke mindkét államban megnövekedett. Ennek egyik jele az inkvizíció felállítása volt, mely minden rend és kiváltság felett érvényesítette jogát. Tevékenységük titkos volt, az elítéltek vagyonát az udvar, az inkvizíció és a feljelentő között osztották szét. Az inkvizíció azonban főként egyházi köntösbe bújtatott világi ítélőszék volt, melyben az ítéletet az egyháziak hozták, de az állam hajtotta végre. Egy másik központi bírói fórum az ún. audiencia volt, ez világi ügyekben volt illetékes. A „katolikus királyok” alatt (i.e.: Izabella és I. Ferdinánd) Királyi Tanácsot szakértői gárdává alakították, ennek következtében a főnemeseket kizárták belőle. Hasonló presztizsveszteség érte őket abban, hogy a granadai térségben a királyi adományozású földeket csak külön királyi engedéllyel lehetett továbbörökíteni. A királyi hatalom további erősödését jelezte, hogy a granadai háború végére a főnemesek vezette nemesi csapatok helyét a királyi zsoldossereg vette át. Ezt javarészt a Kasztíliában már 1342-ben bevezetett áruforgalmi adóból (alcabala) fedezték, melyet még a nemeseknek is fizetniük kellett. Ez a 15. századra a királyi jövedelmek háromnegyedét adta.


Forrás:
Pósán László: Az Ibériai-félsziget államai. In: Európa az érett és kései középkorban. Debrecen, DUP, 2001. 233-241. o.

1 megjegyzés:

  1. A jegyzet sokat segített a vizsgára készülésben. Köszönöm :)

    VálaszTörlés