A Kijevi Rusz felbomlása
I. Bölcs Jaroszláv halála után egy bonyolult öröklési rend lépett életbe, mely gyakori viszálykodások forrásává vált. A 12. század folyamán a Rusz fejedelemségekre, majd részfejedelemségekre bomlott – összetartó elem a rokoni szálak és az ortodoxiában való hit volt. Az államot délről folyamatosan fenyegették a besenyők, majd a kunok.
A Rusz összetartására történtek kísérletek: a legjelentősebb Vlagyimir Monomah (1113-1125) nagyfejedelemsége során. A bizánci rokonsággal rendelkező uralkodó azonban nem tudta tartósan rendezni a viszonyokat, s fia, Msztiszlav halála után (1132) a Rusz újból a testvérháborúk színterévé vált. Kilenc nagyobb részfejedelemség alakult ki a virágzó állam helyén [kijevi, csernyigov-szeveri, volhíniai, halicsi; polocki, szmolenszki, novgorodi, rosztov-szuzdali, murom-rjazanyi].
Az elaprózódás természetesen a bizánci befolyás megerősödését vonta maga után. A fejedelmek külön udvartartást hoztak létre saját druzsinával. A fejedelmek hozzáállása megváltozott a birtokkal kapcsolatosan – már saját tulajdonuknak tekintik. Ez szemlélet a bojárok földbirtokaira is átterjedt: a 12-13. század folyamán a szolgálati birtoktestek örökbirtokokká (votcsina) váltak. Ugyanígy megnövekedett a városi tanácsok (vecse) szerepe is, melyek támogatásáért az uralkodóknak küzdeniük kellett. Az elaprózódás az egyházi hálózatot nem érintette, így az laza összetartó erőt alkotott.
A 13. században a Rusz fejedelemségeit több támadás is érte. Az első támadás észak-nyugati irányból érte a Novgorodi Fejedelemséget: először a svédekkel kellett megküzdenie Alekszandr Nyevszkijnek, s 1240-ben a Néva menti ütközetben legyőzte őket [innen lett Nyevszkij a neve]. Egy, a Német Lovagrend általi támadást két évvel később 1242-ben sikerült visszaverni a Csúd-tó mellett. Az igazi komoly megmérettetés azonban dél és kelet felől érkezik: a hódító, terjeszkedő Mongol Birodalom részéről. A Dzsingisz kán (1206-1227) alatt hatalmasra duzzadt birodalom a nagykán halála után külön nyugati uralkodót kapott Batu kán (1236-1255) személyében. Batu azonnal nyugati irányú terjeszkedésbe kezdett: először a volgai bolgár államot semmisítette meg, majd 1237/38 telén sorra elfoglalját az északi részfejedelemségeket. Novgorod ekkor megmenekült, mivel Batu csapatait a természet erői dél felé irányították. 1240-ben Kijevet is felégették, 1241-ben Magyarországba és Lengyelországba is betörtek. A tatár dúlás eredménye kemény, az Arany Horda által felügyelt hosszas tatár fennhatóság lett. A Kijevi Rusz sorsa a 15. századig megpecsételődött.
Moszkva felemelkedése
Az Arany Horda szorításából két részfejedelemség tudott olykor-olykor kicsusszanni: a Novgorodi Fejedelemség és a Vlagyimiri (Vlagyimir-Szuzdali) Nagyfejedelemség. Ez utóbbi jó viszonyt ápolt a tatárokkal, s távoli fekvése miatt a tatár dúlások is elkerülték. A nagyfejedelemség határain belül azonban ekkor indult fejlődésnek egy kisváros, Moszkva, melyet a források 1147-ben említenek először. A kisváros fekvése is kedvező, sűrű erdőségek rejtették el a seregektől. A 14. század elejétől két testvér is sokat tett a terület fejlődéséért: Jurij Danyilovics (1303-1325) és Ivan Danyilovics (másnéven: Kalita Iván; 1325-1341). Utóbbi kezdte el „az orosz földek gyűjtését”, amikor 1328-ban legyőzte a Tveri Fejedelemséget. Ugyanekkor a kijevi/vlagyimiri metropolita is áttette Moszkvába székhelyét. A fejedelemség fejlődésének alapja az volt, hogy Iván elérte a tatároknál az adószedés egyedüli jogát: így Moszkva szedte be a többi fejedelemségtől az adót, ezzel rendkívüli gazdagságra tett szert. Az adót maga Iván vitte el a tatár kánnak (innen lett Kalita, azaz pénzeszsák a neve). Kalita Iván hatalmát fiai, majd unokája, a kilenc éves Dmitrij Donszkoj (1359-1389; melléknevét a Don melletti csatáról nyerte) örökölte. Dmitrijnek sikerült ismét megerősítenie a fejedelmi hatalmat olyannyira, hogy 1380-ban a kulikovói csatában a litván-tatár hadakat sikerült legyőznie: bár ezt két évvel később Moszkva felgyújtása követte, ami jelentősen visszavetette a fejedelemséget felemelkedésében.
A 15. század folyamán a bizánci befolyás jelentősen gyengült, s a végső szakadás a század közepén következett be. A ferrara-firenzei zsinaton kieszközölt vallási uniót (1439. július 6.), melyen nem csak a bizánci, de a moszkvai metropolita is tevékeny részt vállalt, nem fogadták el Moszkvában (ahogy Konstantinápolyban sem). Ezt követően már Bizánc sem volt képes megakadályozni Moszkvát abban, hogy a fejedelem nevezzen ki pátriárkát, s hogy önálló, Konstantinápollyal egyenrangú (autokefál) egyházzá váljék (1448).
Az újabb megerősödés és a tatár iga lerázása III. Iván (1462-1505) fejedelem nevéhez köthető, aki először megtagadta az adófizetést a tatároknak, majd sorra foglalta el a környező részfejedelmségeket: így 1478-ban Novgorodot, majd Tvert (1485), Csernyigovot és Novgorod-Szeverszkijt (1503). A hódítást fia, III. Vaszilij (1505-1533) folytatta: Pszokov (1510), Szmolenszk (1514) és Rjazany (1521) is birtokába került. Ezzel új hatalom jött kezdett kialakulni a kelet-európai térségben.
I. Bölcs Jaroszláv halála után egy bonyolult öröklési rend lépett életbe, mely gyakori viszálykodások forrásává vált. A 12. század folyamán a Rusz fejedelemségekre, majd részfejedelemségekre bomlott – összetartó elem a rokoni szálak és az ortodoxiában való hit volt. Az államot délről folyamatosan fenyegették a besenyők, majd a kunok.A Rusz összetartására történtek kísérletek: a legjelentősebb Vlagyimir Monomah (1113-1125) nagyfejedelemsége során. A bizánci rokonsággal rendelkező uralkodó azonban nem tudta tartósan rendezni a viszonyokat, s fia, Msztiszlav halála után (1132) a Rusz újból a testvérháborúk színterévé vált. Kilenc nagyobb részfejedelemség alakult ki a virágzó állam helyén [kijevi, csernyigov-szeveri, volhíniai, halicsi; polocki, szmolenszki, novgorodi, rosztov-szuzdali, murom-rjazanyi].
Az elaprózódás természetesen a bizánci befolyás megerősödését vonta maga után. A fejedelmek külön udvartartást hoztak létre saját druzsinával. A fejedelmek hozzáállása megváltozott a birtokkal kapcsolatosan – már saját tulajdonuknak tekintik. Ez szemlélet a bojárok földbirtokaira is átterjedt: a 12-13. század folyamán a szolgálati birtoktestek örökbirtokokká (votcsina) váltak. Ugyanígy megnövekedett a városi tanácsok (vecse) szerepe is, melyek támogatásáért az uralkodóknak küzdeniük kellett. Az elaprózódás az egyházi hálózatot nem érintette, így az laza összetartó erőt alkotott.
A 13. században a Rusz fejedelemségeit több támadás is érte. Az első támadás észak-nyugati irányból érte a Novgorodi Fejedelemséget: először a svédekkel kellett megküzdenie Alekszandr Nyevszkijnek, s 1240-ben a Néva menti ütközetben legyőzte őket [innen lett Nyevszkij a neve]. Egy, a Német Lovagrend általi támadást két évvel később 1242-ben sikerült visszaverni a Csúd-tó mellett. Az igazi komoly megmérettetés azonban dél és kelet felől érkezik: a hódító, terjeszkedő Mongol Birodalom részéről. A Dzsingisz kán (1206-1227) alatt hatalmasra duzzadt birodalom a nagykán halála után külön nyugati uralkodót kapott Batu kán (1236-1255) személyében. Batu azonnal nyugati irányú terjeszkedésbe kezdett: először a volgai bolgár államot semmisítette meg, majd 1237/38 telén sorra elfoglalját az északi részfejedelemségeket. Novgorod ekkor megmenekült, mivel Batu csapatait a természet erői dél felé irányították. 1240-ben Kijevet is felégették, 1241-ben Magyarországba és Lengyelországba is betörtek. A tatár dúlás eredménye kemény, az Arany Horda által felügyelt hosszas tatár fennhatóság lett. A Kijevi Rusz sorsa a 15. századig megpecsételődött.Moszkva felemelkedése
Az Arany Horda szorításából két részfejedelemség tudott olykor-olykor kicsusszanni: a Novgorodi Fejedelemség és a Vlagyimiri (Vlagyimir-Szuzdali) Nagyfejedelemség. Ez utóbbi jó viszonyt ápolt a tatárokkal, s távoli fekvése miatt a tatár dúlások is elkerülték. A nagyfejedelemség határain belül azonban ekkor indult fejlődésnek egy kisváros, Moszkva, melyet a források 1147-ben említenek először. A kisváros fekvése is kedvező, sűrű erdőségek rejtették el a seregektől. A 14. század elejétől két testvér is sokat tett a terület fejlődéséért: Jurij Danyilovics (1303-1325) és Ivan Danyilovics (másnéven: Kalita Iván; 1325-1341). Utóbbi kezdte el „az orosz földek gyűjtését”, amikor 1328-ban legyőzte a Tveri Fejedelemséget. Ugyanekkor a kijevi/vlagyimiri metropolita is áttette Moszkvába székhelyét. A fejedelemség fejlődésének alapja az volt, hogy Iván elérte a tatároknál az adószedés egyedüli jogát: így Moszkva szedte be a többi fejedelemségtől az adót, ezzel rendkívüli gazdagságra tett szert. Az adót maga Iván vitte el a tatár kánnak (innen lett Kalita, azaz pénzeszsák a neve). Kalita Iván hatalmát fiai, majd unokája, a kilenc éves Dmitrij Donszkoj (1359-1389; melléknevét a Don melletti csatáról nyerte) örökölte. Dmitrijnek sikerült ismét megerősítenie a fejedelmi hatalmat olyannyira, hogy 1380-ban a kulikovói csatában a litván-tatár hadakat sikerült legyőznie: bár ezt két évvel később Moszkva felgyújtása követte, ami jelentősen visszavetette a fejedelemséget felemelkedésében.
A 15. század folyamán a bizánci befolyás jelentősen gyengült, s a végső szakadás a század közepén következett be. A ferrara-firenzei zsinaton kieszközölt vallási uniót (1439. július 6.), melyen nem csak a bizánci, de a moszkvai metropolita is tevékeny részt vállalt, nem fogadták el Moszkvában (ahogy Konstantinápolyban sem). Ezt követően már Bizánc sem volt képes megakadályozni Moszkvát abban, hogy a fejedelem nevezzen ki pátriárkát, s hogy önálló, Konstantinápollyal egyenrangú (autokefál) egyházzá váljék (1448).Az újabb megerősödés és a tatár iga lerázása III. Iván (1462-1505) fejedelem nevéhez köthető, aki először megtagadta az adófizetést a tatároknak, majd sorra foglalta el a környező részfejedelmségeket: így 1478-ban Novgorodot, majd Tvert (1485), Csernyigovot és Novgorod-Szeverszkijt (1503). A hódítást fia, III. Vaszilij (1505-1533) folytatta: Pszokov (1510), Szmolenszk (1514) és Rjazany (1521) is birtokába került. Ezzel új hatalom jött kezdett kialakulni a kelet-európai térségben.
A Moszkvai Nagyfejedelemség berendezkedése
A III. Iván vezette állam, melyet már Rosszijának, Oroszországnak hívtak, a bizánciak örökösének tekintette magát. Ezt a tényezőt az uralkodó és Zoé Palaiologa házassága hivatott mutatni – az uralkodó eztán külföld felé a cár tisztségnevet alkalmazta, s címerébe felvették a kétfejű sast, ami bizánci jelkép volt. [Középkori keletű a Harmadik Birodalom, Harmadik Róma elmélet is: a második Róma Konstantinápoly volt – Filofej moszkvai pátriárka volt az első, aki ezt Moszkvára alkalmazta.]
Az új szerzeményeken a fejedelmek és nemesek örökbirtokait gyakran felszámolták és a nagyfejedelem a meghagyott földek adás-vételét is engedélyhez kötötte. Az orosz nemesség „hatalmának” alapja nem a föld volt, mert azt nem teljes jogbiztonsággal bírta, s nem a nemlétező privilégiumok, hanem az állam szolgálata. A nemesség is két csoportra bomlott, melyek közt állandó ellentét feszült: a bojárokra és a szolgálónemesekre (pomescsikok). A bojárok hatalmának alapja a származás és a szabadon örökíthető földbirtok mellett a hivatalviselési rendszer megszabott útja volt. Érdekeiket a bojári dumában érvényesíthették. Ez egy néhány tucat bojárból álló döntéshozó és végrehajtó szerv volt, mely a cár tevékenységét segítette. A tagok állandóan változtak és ők viselték az udvari hivatalokat (puty), illetve a III. Iván által életre hívott kormányszerveket is (prikaz). A bojárok mellett a szolgálati nemesség (pomescsik) jelentette az uralkodó legfőbb támaszát. Ezek megfelelő szolgálati birtokokat (pomesztye) kapva hajtották végre az uralkodó akaratát. A prikazok, melyeknek működését III. Iván egy 1497-es törvénykönyvben szabályozta, tulajdonképpen a központi irányítás szervei voltak, melynek hivatalnokrétege igen kevés számú volt.
A III. Iván vezette állam, melyet már Rosszijának, Oroszországnak hívtak, a bizánciak örökösének tekintette magát. Ezt a tényezőt az uralkodó és Zoé Palaiologa házassága hivatott mutatni – az uralkodó eztán külföld felé a cár tisztségnevet alkalmazta, s címerébe felvették a kétfejű sast, ami bizánci jelkép volt. [Középkori keletű a Harmadik Birodalom, Harmadik Róma elmélet is: a második Róma Konstantinápoly volt – Filofej moszkvai pátriárka volt az első, aki ezt Moszkvára alkalmazta.]
Az új szerzeményeken a fejedelmek és nemesek örökbirtokait gyakran felszámolták és a nagyfejedelem a meghagyott földek adás-vételét is engedélyhez kötötte. Az orosz nemesség „hatalmának” alapja nem a föld volt, mert azt nem teljes jogbiztonsággal bírta, s nem a nemlétező privilégiumok, hanem az állam szolgálata. A nemesség is két csoportra bomlott, melyek közt állandó ellentét feszült: a bojárokra és a szolgálónemesekre (pomescsikok). A bojárok hatalmának alapja a származás és a szabadon örökíthető földbirtok mellett a hivatalviselési rendszer megszabott útja volt. Érdekeiket a bojári dumában érvényesíthették. Ez egy néhány tucat bojárból álló döntéshozó és végrehajtó szerv volt, mely a cár tevékenységét segítette. A tagok állandóan változtak és ők viselték az udvari hivatalokat (puty), illetve a III. Iván által életre hívott kormányszerveket is (prikaz). A bojárok mellett a szolgálati nemesség (pomescsik) jelentette az uralkodó legfőbb támaszát. Ezek megfelelő szolgálati birtokokat (pomesztye) kapva hajtották végre az uralkodó akaratát. A prikazok, melyeknek működését III. Iván egy 1497-es törvénykönyvben szabályozta, tulajdonképpen a központi irányítás szervei voltak, melynek hivatalnokrétege igen kevés számú volt.
Az orosz társadalom zömét a földesúri függőségtől mentes parasztság alkotta. Őket csupán állami adók, vagy szolgáltatások (pl. katonáskodás) terhelték. Ezeket fekete embereknek (cserny) nevezték elkülönítve a nem-szabadoktól. A nem-szabadok körét a katonáskodásra nem kötelezett szabadok (szmerd) függő helyzetbe kerülése is bővítette. Az újonnan betelepülő parasztok ideiglenes kedvezményeket kaptak földesuruktól. A parasztok egy része robottal, mások terményjáradékkal, s voltak, akik mindkettővel tartoztak uruknak.
Forrás: Angi János: A Kijevi Rusz és utódállamai. In: Európa az érett és a kései középkorban. Debrecen, DUP, 2001. 322-333. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése