A Kijevi Rusz története II.

A Kijevi Rusz felbomlása

I. Bölcs Jaroszláv halála után egy bonyolult öröklési rend lépett életbe, mely gyakori viszálykodások forrásává vált. A 12. század folyamán a Rusz fejedelemségekre, majd részfejedelemségekre bomlott – összetartó elem a rokoni szálak és az ortodoxiában való hit volt. Az államot délről folyamatosan fenyegették a besenyők, majd a kunok.
A Rusz összetartására történtek kísérletek: a legjelentősebb Vlagyimir Monomah (1113-1125) nagyfejedelemsége során. A bizánci rokonsággal rendelkező uralkodó azonban nem tudta tartósan rendezni a viszonyokat, s fia, Msztiszlav halála után (1132) a Rusz újból a testvérháborúk színterévé vált. Kilenc nagyobb részfejedelemség alakult ki a virágzó állam helyén [kijevi, csernyigov-szeveri, volhíniai, halicsi; polocki, szmolenszki, novgorodi, rosztov-szuzdali, murom-rjazanyi].
Az elaprózódás természetesen a bizánci befolyás megerősödését vonta maga után. A fejedelmek külön udvartartást hoztak létre saját druzsinával. A fejedelmek hozzáállása megváltozott a birtokkal kapcsolatosan – már saját tulajdonuknak tekintik. Ez szemlélet a bojárok földbirtokaira is átterjedt: a 12-13. század folyamán a szolgálati birtoktestek örökbirtokokká (votcsina) váltak. Ugyanígy megnövekedett a városi tanácsok (vecse) szerepe is, melyek támogatásáért az uralkodóknak küzdeniük kellett. Az elaprózódás az egyházi hálózatot nem érintette, így az laza összetartó erőt alkotott.
A 13. században a Rusz fejedelemségeit több támadás is érte. Az első támadás észak-nyugati irányból érte a Novgorodi Fejedelemséget: először a svédekkel kellett megküzdenie Alekszandr Nyevszkijnek, s 1240-ben a Néva menti ütközetben legyőzte őket [innen lett Nyevszkij a neve]. Egy, a Német Lovagrend általi támadást két évvel később 1242-ben sikerült visszaverni a Csúd-tó mellett. Az igazi komoly megmérettetés azonban dél és kelet felől érkezik: a hódító, terjeszkedő Mongol Birodalom részéről. A Dzsingisz kán (1206-1227) alatt hatalmasra duzzadt birodalom a nagykán halála után külön nyugati uralkodót kapott Batu kán (1236-1255) személyében. Batu azonnal nyugati irányú terjeszkedésbe kezdett: először a volgai bolgár államot semmisítette meg, majd 1237/38 telén sorra elfoglalját az északi részfejedelemségeket. Novgorod ekkor megmenekült, mivel Batu csapatait a természet erői dél felé irányították. 1240-ben Kijevet is felégették, 1241-ben Magyarországba és Lengyelországba is betörtek. A tatár dúlás eredménye kemény, az Arany Horda által felügyelt hosszas tatár fennhatóság lett. A Kijevi Rusz sorsa a 15. századig megpecsételődött.

Moszkva felemelkedése
Az Arany Horda szorításából két részfejedelemség tudott olykor-olykor kicsusszanni: a Novgorodi Fejedelemség és a Vlagyimiri (Vlagyimir-Szuzdali) Nagyfejedelemség. Ez utóbbi jó viszonyt ápolt a tatárokkal, s távoli fekvése miatt a tatár dúlások is elkerülték. A nagyfejedelemség határain belül azonban ekkor indult fejlődésnek egy kisváros, Moszkva, melyet a források 1147-ben említenek először. A kisváros fekvése is kedvező, sűrű erdőségek rejtették el a seregektől. A 14. század elejétől két testvér is sokat tett a terület fejlődéséért: Jurij Danyilovics (1303-1325) és Ivan Danyilovics (másnéven: Kalita Iván; 1325-1341). Utóbbi kezdte el „az orosz földek gyűjtését”, amikor 1328-ban legyőzte a Tveri Fejedelemséget. Ugyanekkor a kijevi/vlagyimiri metropolita is áttette Moszkvába székhelyét. A fejedelemség fejlődésének alapja az volt, hogy Iván elérte a tatároknál az adószedés egyedüli jogát: így Moszkva szedte be a többi fejedelemségtől az adót, ezzel rendkívüli gazdagságra tett szert. Az adót maga Iván vitte el a tatár kánnak (innen lett Kalita, azaz pénzeszsák a neve). Kalita Iván hatalmát fiai, majd unokája, a kilenc éves Dmitrij Donszkoj (1359-1389; melléknevét a Don melletti csatáról nyerte) örökölte. Dmitrijnek sikerült ismét megerősítenie a fejedelmi hatalmat olyannyira, hogy 1380-ban a kulikovói csatában a litván-tatár hadakat sikerült legyőznie: bár ezt két évvel később Moszkva felgyújtása követte, ami jelentősen visszavetette a fejedelemséget felemelkedésében.
A 15. század folyamán a bizánci befolyás jelentősen gyengült, s a végső szakadás a század közepén következett be. A ferrara-firenzei zsinaton kieszközölt vallási uniót (1439. július 6.), melyen nem csak a bizánci, de a moszkvai metropolita is tevékeny részt vállalt, nem fogadták el Moszkvában (ahogy Konstantinápolyban sem). Ezt követően már Bizánc sem volt képes megakadályozni Moszkvát abban, hogy a fejedelem nevezzen ki pátriárkát, s hogy önálló, Konstantinápollyal egyenrangú (autokefál) egyházzá váljék (1448).
Az újabb megerősödés és a tatár iga lerázása III. Iván (1462-1505) fejedelem nevéhez köthető, aki először megtagadta az adófizetést a tatároknak, majd sorra foglalta el a környező részfejedelmségeket: így 1478-ban Novgorodot, majd Tvert (1485), Csernyigovot és Novgorod-Szeverszkijt (1503). A hódítást fia, III. Vaszilij (1505-1533) folytatta: Pszokov (1510), Szmolenszk (1514) és Rjazany (1521) is birtokába került. Ezzel új hatalom jött kezdett kialakulni a kelet-európai térségben.

A Moszkvai Nagyfejedelemség berendezkedése
A III. Iván vezette állam, melyet már Rosszijának, Oroszországnak hívtak, a bizánciak örökösének tekintette magát. Ezt a tényezőt az uralkodó és Zoé Palaiologa házassága hivatott mutatni – az uralkodó eztán külföld felé a cár tisztségnevet alkalmazta, s címerébe felvették a kétfejű sast, ami bizánci jelkép volt. [Középkori keletű a Harmadik Birodalom, Harmadik Róma elmélet is: a második Róma Konstantinápoly volt – Filofej moszkvai pátriárka volt az első, aki ezt Moszkvára alkalmazta.]
Az új szerzeményeken a fejedelmek és nemesek örökbirtokait gyakran felszámolták és a nagyfejedelem a meghagyott földek adás-vételét is engedélyhez kötötte. Az orosz nemesség „hatalmának” alapja nem a föld volt, mert azt nem teljes jogbiztonsággal bírta, s nem a nemlétező privilégiumok, hanem az állam szolgálata. A nemesség is két csoportra bomlott, melyek közt állandó ellentét feszült: a bojárokra és a szolgálónemesekre (pomescsikok). A bojárok hatalmának alapja a származás és a szabadon örökíthető földbirtok mellett a hivatalviselési rendszer megszabott útja volt. Érdekeiket a bojári dumában érvényesíthették. Ez egy néhány tucat bojárból álló döntéshozó és végrehajtó szerv volt, mely a cár tevékenységét segítette. A tagok állandóan változtak és ők viselték az udvari hivatalokat (puty), illetve a III. Iván által életre hívott kormányszerveket is (prikaz). A bojárok mellett a szolgálati nemesség (pomescsik) jelentette az uralkodó legfőbb támaszát. Ezek megfelelő szolgálati birtokokat (pomesztye) kapva hajtották végre az uralkodó akaratát. A prikazok, melyeknek működését III. Iván egy 1497-es törvénykönyvben szabályozta, tulajdonképpen a központi irányítás szervei voltak, melynek hivatalnokrétege igen kevés számú volt.

Az orosz társadalom zömét a földesúri függőségtől mentes parasztság alkotta. Őket csupán állami adók, vagy szolgáltatások (pl. katonáskodás) terhelték. Ezeket fekete embereknek (cserny) nevezték elkülönítve a nem-szabadoktól. A nem-szabadok körét a katonáskodásra nem kötelezett szabadok (szmerd) függő helyzetbe kerülése is bővítette. Az újonnan betelepülő parasztok ideiglenes kedvezményeket kaptak földesuruktól. A parasztok egy része robottal, mások terményjáradékkal, s voltak, akik mindkettővel tartoztak uruknak.

Forrás: Angi János: A Kijevi Rusz és utódállamai. In: Európa az érett és a kései középkorban. Debrecen, DUP, 2001. 322-333. o.

A Kijevi Rusz története I.

A szláv őshazából, azaz a Visztula és az Odera folyók közötti területről a 6-7. század folyamán keletre is vándoroltak szláv törzsek, akik a Dnyeper és Don között telepedtek le, de csak laza törzsszövetségben éltek, államalakulatuk nem volt. [1. kép: a szlávok kirajzása a szláv őshazából]
Az állam kialakulásához „külföldi” segítségre volt szükségük: a varégokra, akik a mai Svédország földjeit lakó vikingek egy törzse voltak. A varégok Kelet felé vándorlását minden bizonnyal ugyanaz motiválta, mint Nyugat felé induló társaikat: zsákmányszerzés, kereskedelmi kapcsolatok építése. Az első varég kereskedelmi telepeket a 8. század második felében a Ladoga-tó mellett hozták létre, majd ettől délebbre a mai Novgorodnál Holmgard központtal. A 9. század során a Dnyeper és Volga folyókon dél felé hajózva kapcsolatba kerültek a Bizánci Birodalommal és az Arab Birodalommal, ugyanakkor a Dnyeper középső folyásánál nagyobb mennyiségű szláv törzzsel is találkoztak – innen nyerték aztán fő árucikkeiket: a mézet, viaszt, állatbőrt és prémet, illetve rabszolgákat [több európai nyelvben a rabszolga szó a szláv szóból származik: ennek oka, hogy a bizánciak szklavoi szóval illették a rabszolgákat, s a nyugati piacra is ők szállították azokat – így a szlávok önelnevezése a bizánciaknak köszönhetően vált Európa-szerte a rabszolga szó szinonimájává].
A keleti szláv állam létrejöttének körülményeiről nagyon kevés (szinte semmilyen) írott forrásunk van, s azt is óvatosan kell kezelnünk. Minden adat arra utal, hogy az új államalakulat létrejöttében a vezető szerepet a normann kereskedőréteg játszotta. A holmgardi/novgorodi államot Rusznak nevezték el, ami egy svédországi területre utal. A kettős képű állam még sokáig heterogén maradt, s csak a 10. század végére vált valamelyest homogénebbé: ekkorra olvadt be a szláv népességbe a normann vezetőréteg.
A Rusz megalapítójának egy bizonyos Rurikot tartanak, akinek egyik rokona, Oleg/Helgi (879-912) egyesítette a kijevi állammal 882-ben. Ez a Kijevi Rusz megalapításának történetileg elfogadott dátuma. Az állam vezetői kezdetben a fejdelem, később a nagyfejedelem címet viselték előbb viking (konung), majd szláv nyelven (knyáz). Az első uralkodók neveikben is hordozták a normann származás nyomait: Oleg után Yngvar/Igor (912-945), majd annak özvegye Helga/Olga (945-960) uralkodott, majd Szvjatoszlav (962-972) és Jaropulk (972-980) következett a trónon, s végül az utolsó idegen nevű knyáz következett Waldemar/Vlagyimir (980-1015) néven.
Az állam megszilárdítása több ponton is nehézségekbe ütközött. A normann uralmat nehéz volt elfogadtatni: ezt jelzi több uralkodó erőszakos halála (pl.: Igoré és Szvjatoszlavé). Bizánc is igényt formált az új állam szellemi vezetésére – a kereszténység görög rítusú terjesztése jegyében. A kereszténység felvétele itt is egy kisebb kelet-nyugat vitához vezetett (Olga a nyugati kereszténységet támogatta, utódai már Bizánc mellett voksoltak). A vita Apostoli Vlagyimir (a képen) nagyfejedelem alatt dőlt el, aki 988-ban népét is kötelezte az új vallás, a bizánci rítusú kereszténység felvételére [tény, hogy ebben jelentős külpolitikai hatás is rejlett: Vlagyimirnak II. Bazileosz császár nővérét ígérték a bolgárok elleni segítségért cserébe – ezzel egyenrangú félnek ismerte el a bizánci politika a Kijevi Ruszt]. Az egyház kiépülése csak lassú ütemben haladt, mivel az állam kevés püspökséget hozott létre (kerülni kívánva a Bizánctól való túlzott függést), illetve a szlávok is nehezen hagyták el ősi hitüket. A helyi egyházakat az uralkodó és a nagybirtokos nemesek (bojárok) látták el földbirtokkal, így azok Bizánc és helyi nemesség között őrlődtek. A lelki vezetést legmagasabb szinten a Bizáncból küldött metropolita (érsek) látta el – ennek központja Kijev volt. Az első szláv érsek csak a 11. század közepén került kijevi székbe, s ahhoz is Bizánc engedélyét kérték. Az egyházzal érkezett meg a Ruszba az írásbeliség is: ez nem görög, hanem a már meglévő szláv/glagolita írást jelentette, ahogy a liturgia is szláv nyelvű volt, s nem görög. A bizánci kereszténységgel együtt járt a római jog bizonyos elemeinek és a bizánci hatalomszervezés egyes formáinak átvétele – ennek köszönhetően a fejedelem korlátlan úr volt (deszpotész) országában és semmilyen kiváltság nem akadályozta a hatalomgyakorlásban. [3. kép: Kijevi Rusz 1000 körül]
I. Bölcs Jaroszlav (1019-1054) uralkodása alatt élte a Kijevi Rusz aranykorát, s a központi hatalom jelentősen megerősödött. A belpolitikai erő egyik kifejeződése a szokásjog írásba foglalása volt (Russzkaja Pravda): ennek megfelelően a magántulajdon és a személy elleni vétségeket a nagyknyáz, a család és vallás elleni bűneseteket az egyház hatáskörébe adta. A nagyfejedelem hatalmát Kijev új épületei is hirdették: a bizánci mintára épült Szent Szófia székesegyház és más kőből épült házak (a fejedelemség szűkölködött kőben!). A fejedelem hatalomgyakorlásának legfőbb támasza a druzsina (a fejedelem szűk fegyveres kísérete) volt, melyből egy szűkebb és egy tágabb létezett. A szűk druzsina tkp. egy udvartartásban élt a fejedelemmel. A hatalomgyakorlás gátjává a közigazgatás hiánya vált. A különböző „tartományok” élére a fejedelmi család egyes tagjait ültették, akik egy szigorúan szabályozott rend szerint követték egymást a hatalomban – így az uralmi területeket egyfajta patrimóniumként, tehát örökségként és nem tulajdonként kezelték. Mivel minden családtagot illet részeltetni a hatalomból, a 11. század második felétől gyakorikká váltak a belháborúk az egymással rivalizáló fejedelemségek között, s ez az állam széteséséhez vezetett.
Jaroszlav sikerrel vette fel a nyugati államokkal a diplomáciai kapcsolatot, s dinasztikus viszonyba került nem egy nyugati uralkodócsaláddal. A fő siker azonban a bizánci uralkodócsaláddal való házassági kapcsolat volt. Folyamatosan gondot okoztak az ország déli határain lakó félnomád, nomád törzsek: a besenyők, a kunok, majd a tatárok.
A Kijevi Rusz társadalma, mint lakossága, igen sokszínű volt: a legjelentősebb elem a fejedelem és családja. Az elithez tartozott az uralkodó kísérete, a druzsina (tagjai a bojárok) illetve az egyházi felső vezetés. Ezek nem rendelkeztek saját birtokkal, csupán egy olyan földdel, melynek használati jogát élvezték. Azonban a 12. századtól fogva ezek gyakran örökbirtokká váltak. A társadalom legnagyobb részét természetesen a szabad parasztok alkották: ezek egy része állami adófizetésre kötelezettekből állt (szmerd), más részük ezektől mentes volt (muzs). A társadalom alsóbb részét képezték a cseléd állapotúak (cseljagy), illetve a szolgaságból felemelt rétegek. Szép számmal éltek az államban szolgaállapotúak is, akik különféle jogalappal tartoztak ehhez a réteghez (pl. a holopok voltak azok, akiket Bizáncba rabszolgaként adtak el). A társadalmi különbségekről a Russzkaja Pravdából értesülhetünk, ám a Rusz lélekszámáról semmilyen forrásunk sincs. Igen előkelő becslések 5-10 milliós lélekszámra utalnak, azonban elfogadottabb a 2-3 millióról író történészek véleménye. A lakosság összetétele is változatos volt: a varégok és keleti szlávok törzsei mellett északon finn és balti népek, délen nomád és félnomád törzsek laktak.
A mezőgazdaság a szlávok adottságaiból fakadóan a földművelés extenzív formáját mutatta, s az is csak saját termelésre a bővítés igénye nélkül. Az élelemszerzés terén megmaradt a vadászat és a halászat is. A faluközösségek önellátóak voltak, s fejlett kézműiparral is rendelkeztek.

Forrás: Angi János: A keleti szlávok és a Kijevi Rusz. In: Európa a korai középkorban. Debrecen, DUP, 1999. 277-284. o.

A Spanyol Királyság történeti előzményei a mohamedán inváziótól a kasztíliai kézfogóig II.

Reconquista folyamata és az egységes hispániai állam létrejötte (1064-től 1492-ig)

Hogy mit nevezünk reconquistának? Tulajdonképpen a mór uralom alá került Hispánia keresztények által történő visszafoglalását, tágabb összefüggésben az Ibériai-félszigeten fekvő részkirályságok egységesülési folyamatát, igen messzire tekintve pedig a spanyol nép kialakulását.
A keresztény királyok mind a vizigót királyoktól, vagy nemesektől származtatták magukat, de a félsziget visszafoglalására csak a 11. század második felétől indítanak jelentősebb háborúkat. A mór hatalom, a Córdobai Kalifátus ugyanis 1031 után darabokra hullott, így lehetőség nyílt az egymással vetélkedő muzulmán államok legyőzésére. További ideológiai, azaz eszmei/gondolati támaszt nyújtott az egyház keresztes háború gondolatának felvetése, így a keleti háború mellett egy nyugati hadszíntér is kialakulhatott. A reconquista „hagyományos” nyitódátuma 1064, amikor Aragónia egy sikertelen hadjáratot indított a mórok ellen. A támadásba Kasztília is bekapcsolódott: 1085-ben VI. Alfonz (1065-1109) elfoglalta Toledót, ám a hódítást nem tudta folytatni, mert a helyi mórok kérésére az észak-afrikai Almorávida Kalifátus bevonult Hispániába és megszilárdította a muzulmánok hatalmát. A 12. század elején Aragónia vette fel a kesztyűt az arabok ellen, s előbb Tudelát (1114), majd Zaragózát (1118) vették be: utóbbi az Aragóniai Királyság közigazgatási központjává lépett elő. Hamarosan a katalán grófságokkal is egyesültek (1137), s az így keletkezett állam megszilárdult.
A visszahódítás újabb lendületet csak a 13. század fordulóján vett, miután az arab seregek vereséget mértek a keresztényekre (1195 Alcaros). 1212-ben a kasztíliai, navarrai és argón egyesült haderő Las Navas de Tolosa mellett döntő győzelmet arattak az iszlám állam felett, s III. Szent Ferdinánd kasztíliai király (1217-1252) visszahódította a Guadalquivir völgyében fekvő városokat (Ubeda 1233, Córdoba 1236, Jaén 1246, Sevilla 1248), utóda X. Alfonz (1252-1284) pedig Cádiz (1262) városát. A keleti parton I. Jakab aragóniai uralkodó meghódította Valenciát (1238). A nyugati parton a Portugál Királyság terjeszkedett. Így a 13. század végére már csak Granada és környéke maradt mór uralom alatt.

Kasztília-Leóni Királyság
Már a Las Navas de Tolosa melletti ütközet előtt megfogalmazódtak a reconquista során visszafoglalt területek rendezési elve. Így a legfontosabb a földek újranépesítése és művelés alá vonása volt (repoblación): ezt úgy kellett megoldani, hogy a föld legyen a katonáskodás alapja (ez a momentum Magyarországon is ismertté vált IV. Béla uralkodása alatt). Ennek megfelelően a földeket kisnemeseknek és szabad parasztoknak osztották szét, így biztosítva megfelelő vagyoni alapot a katonáskodóknak (őket hidalgóknak hívták). Amíg a városokba keresztények költöztek, addig a falvakat javarészt mohamedánok lakták – így színes vallási/etnikai keveredés alakult ki Hispániában. A határvédelem és terjeszkedés szempontjából egyre fontosabbá váltak a lovagrendek is, ám ezek főként francia vezetés alatt álltak. X. Alfonz (1252-1284) alatt a visszafoglalás belpolitikai válság miatt megakadt: a király kísérletet tett a központi hatalom megerősítésére, de a pénzrontás és a hatalom erősítésére hozott törvényei a nemesek heves ellenállásába ütköztek – mindez a német-római császári trón elérésére tett hatalmas anyagi erőfeszítések hatása volt. A „polgárháborúnak” Alfonz halála vetett véget. [1. kép: Kasztília 1400 körül]
A 13. század közepétől a kasztíliai arisztokrácia és a lovagrendek fő vagyona a juhtenyésztésen alapult. Alfonz a felkelés során a juhtenyésztők érdekvédelmi szövetségét, a Mestát hatalmas kiváltságokkal támogatta (1273). A kasztíliai fennsíkokon szükségszerűen az állattenyésztés szerepe nőtt meg, mivel a helyi munkaerő igen csekély volt. A 14. századtól új juhfaj, a merino adta a nyájak javát. Ennek puha gyapja Európa-szerte kedvelt áru volt, s fő feldolgozóbázisuk a Németalföld lett. A Mesta szerepe így az ország irányításában is megnőtt.
A 14. század második felében Kasztíliát véres trónviszály rázta meg: I. Péter (1350-1369) és féltestvére, Trastamara Henrik három éven át tartó harcából végül ez utóbbi került ki győztesen – ez azonban a grandok, a helyi bárók (i.e.: nagybirtokos nemesség) uralmának jelentős megnövekedésével járt. Az ország 20-30 család birtokában került: egyes birtokok még a szomszédos Aragóniába is átnyúltak, minek következtében az egységgondolat első hívei maguk a nemesek lettek. Az egység megvalósításáért a 15. században több háborút vívott egymással Kasztília és Aragónia, sőt, 1462-66-os katalán felkelés során maguk a felkelők hívták meg a kasztíliai uralkodót.
Az egység csak ezután Trastamara Izabella (1474-1504, a képen) uralkodása során békés házasság égisze alatt jött létre: a kasztíliai herceglányt még 1469-ben hozzáadták az aragóniai trón várományosához, Ferdinándhoz. Ekkor még sejteni sem lehetett, hogy féltestvére halála után (†1474) ő fogja örökölni a kasztíliai trónt. Az öröklés után rövid trónharc következett: Izabella rokona, V. Alfonz portugál király lépett fel trónkövetelőként. Ezután vette kezdetét a félsziget királyságainak tényleges egyesítési folyamata, mely csak a 16. században a Habsburg uralkodók alatt fejeződött be. Kasztília és Aragónia egyesült ereje vetett véget a fennmaradó mór uralomnak Hispániában. A tíz éven át tartó háború (1482-1492) végül Granada elfoglalásával zárult (1492), s ehhez a győzelemhez köthető a hagyomány szerint Kolombusz Kristóf utazásának engedélyezése is.

Aragóniai Királyság

[3. kép: Aragónia területei Európában a 15. században]
I. Hódító Alfonz (1104-1134) uralkodása alatt került sor az első jelentősebb foglalásokra (Tudela, Zaragoza), majd utódja alatt Katalónia és Aragónia egyesült. A 13. század folyamán a kelet-hispániai állam jelentős területnövekedésen ment keresztül: I. Hódító Jakab (1213-1276) elfoglalta a Földközi-tenger nyugati medencéjének kereskedelmi központját, a Baleár-szigeteket, majd Valenciát. Fia, a későbbi III. Péter király (1276-1285) feleségül vette II. Frigyes császár unokáját, így nőágon 1282-ben jogot formálhatott a Szicíliai Királyságra is. Az 1282-es „szicíliai vecsernye” után még évtizedekig folyt a harc a sziget birtoklásáért, végül mégis aragóniai sikerrel zárult a kalandosnak induló vállalkozás. Ezek után természetes volt, hogy Kasztília az új, erősödő állam ellensége lett, s szövetséges viszonyba került az aragónok ellenségével, a franciákkal. A terjeszkedési folyamat azonban nem állt le: 1326-ban Szardínia is az aragóniaiak fennhatósága alá került (ez genovai kézen volt). A 15. században ehhez még a Nápolyi Királyság is társult (1442), így V. Alfonz (1416-1458) uralkodása alatt érte el az állam a legnagyobb kiterjedését. A Kasztíliával folytatott állandó háborúskodás a helyi katalán nemesség lázadásához vezetett, ugyanis a hadi kiadásokat az ő kontójukra számlálták fel. A katalán nemesek lázadásához egy jelentős és tartós parasztfelkelés is kapcsolódott (1462-1472), melynek éle a nemesség ellen irányult. A paraszti elégedetlenség gyujtópontja a költözködési kötbér kifizetése körüli huzavona volt. A már 13. században meglevő rendelkezésnek ugyanis – mely kimondta, hogy a kötbér (remensa) kifizetése előtt a paraszt nem hagyhatja el földjét – most próbáltak komoly érvényt szerezni. A felkelés hatására eltörölték ezt a fizetési kényszert Katalóniában. Izabella és Aragóniai Ferdinánd (1479-1516) trónra lépésével a spanyol politikai egység jött létre.
A Navarrai Királyság a 12. században végképp elvesztette politikai jelentőségét és francia érdekszférába került. A 15. század közepén családi kapcsolatok révén Aragónia fennhatósága alá került, s csak 1515-ben csatolta a Spanyol Királysághoz e területet I. Ferdinánd király.

A rendi fejlődés eltérő fokai és okai a három királyságban
A kasztíliai társadalom a reconquista során rengeteg nemesi, vagy kiváltságolt elemmel dúsult, így a hadiszolgálatra kötelezett kisnemesek (hidalgó) alkották a nemesség javát. Ezek katonai szolgálat fejében vagy egy grand kíséretét alkották, vagy ugyanott királyi megbízással találjuk őket. Szintén a kiváltságoltak között foglaltak helyet a fueróval/privilégiummal ellátott falvak ill. városok is, amelyek önkormányzati joggal bírtak. A helyi kisnemesek gyakran szövetséget, „testvériséget” (hermandad) kötöttek egymással érdekvédelmi célból (általában a pénzrontás, vagy a nagyurak hatalmaskodásai ellen). A legkorábban tehát León-Kasztíliában alakult ki az európai rendiség: mivel León és Kasztília is önálló kisállamok sokaságából állt, a területeken gyakran hívtak össze politikai jogokat gyakorló rendi gyűléseket, ún. corte generalokat, s itt a király jelenlétében vitatták meg a legfontosabb eseményeket. Mivel törvényhozói joguk a cortezeknek nem volt, így Kasztíliában nem bírtak nagy hatalommal. A 14-15. század folyamán a kasztíliai cortezek száma ugyan ötre csökkent, de még így sem voltak egységesek. Az eleinte oly nagyhatalmú városokat a király ekkor vonta ellenőrzése alá úgy, hogy a városi önkormányzatok élére saját embereit ültette. Később ezen tanácsnoki tisztségeket árúba is bocsátotta. Az egyházi vezetőknek már a cortezek elején sem volt jelentős hatalmuk, így róluk nem ejtünk szót.
A 15. századi központosító törekvések jegyében rengeteg tanácsot hoztak létre, amelyek egész Kasztília felett láttak el feladatot. A tanácsok mellett szintén a központosító törekvéseket táplálták az alkirályok. A városok mellett a különböző lovagrendek jelentették a királyi hatalom fontos támaszát: ezen rendek nagymesteri posztjait rendre a király sajátította ki, mivel elsősorban ezek feleltek a határok védelméért. Ezzel az uralkodó megfelelő mennyiségű katonai erő felett rendelkezett, s nem volt szüksége a nemesség támogatására.
Ezzel ellentétben Aragónia a rendek hazája volt: a 13. század végére az összes részkirályságban valamiféle rendi képviselet létezett, sőt Katalóniában (nemesség, egyház, városok), Valenciában és Aragóniában (főnemesség, nemesség, egyház, városok) jelentős számban képviseltették is magukat. Az államokban meghatározott időközönként összeült a cortez. Aragóniában a 14. század elejétől rendi ügyviteli bizottság is alakult a rendelkezések véghezvitelének ellenőrzésére. Hasonló intézmény Katalóniában is kialakult a 14. század második felében.

Az új, központosított Spanyol Királyság

A két királyság egyesítése után a központosítás mértéke mindkét államban megnövekedett. Ennek egyik jele az inkvizíció felállítása volt, mely minden rend és kiváltság felett érvényesítette jogát. Tevékenységük titkos volt, az elítéltek vagyonát az udvar, az inkvizíció és a feljelentő között osztották szét. Az inkvizíció azonban főként egyházi köntösbe bújtatott világi ítélőszék volt, melyben az ítéletet az egyháziak hozták, de az állam hajtotta végre. Egy másik központi bírói fórum az ún. audiencia volt, ez világi ügyekben volt illetékes. A „katolikus királyok” alatt (i.e.: Izabella és I. Ferdinánd) Királyi Tanácsot szakértői gárdává alakították, ennek következtében a főnemeseket kizárták belőle. Hasonló presztizsveszteség érte őket abban, hogy a granadai térségben a királyi adományozású földeket csak külön királyi engedéllyel lehetett továbbörökíteni. A királyi hatalom további erősödését jelezte, hogy a granadai háború végére a főnemesek vezette nemesi csapatok helyét a királyi zsoldossereg vette át. Ezt javarészt a Kasztíliában már 1342-ben bevezetett áruforgalmi adóból (alcabala) fedezték, melyet még a nemeseknek is fizetniük kellett. Ez a 15. századra a királyi jövedelmek háromnegyedét adta.

Forrás:

Pósán László: Az Ibériai-félsziget államai. In: Európa az érett és kései középkorban. Debrecen, DUP, 2001. 233-241. o.

A Spanyol Királyság történeti előzményei a mohamedán inváziótól a kasztíliai kézfogóig I.

A középkori Hispánia a reconquista előtt

A muzulmán Hispánia (711-1031)
A 711-ben bekövetkezett mohamedán invázió nem volt előzmény nélküli az Ibériai-félsziget történetében, mert a 690-es évektől folyamatos katonai segítséget nyújtottak arab seregek. A muzulmán állam mintegy negyvenöt évig csupán az Omajjád Birodalom egyik tartománya, melynek központja Córdoba volt. 756-ban azonban az egyik utolsó, Damaszkuszból elűzött Omajjád, Abd-el Rahman vette kezébe a córdobai tartomány vezetését (756-788), s 756-ban fölvette az emír címet – ezzel létrejött a Córdobai Emirátus (az Omajjádokat 751-ben az Abbásszidák „űzték el” Damaszkuszból, s székhelyüket Bagdadba tették át - 1. térkép: A Córdobai Kalifátus Al-Manszúr idején). Az emirátus a 9-10. században gazdaságilag megerősödött, így III. Abd-el Rahman (912-962) vallásilag is elszakadhatott Bagdadtól: 929-től kalifa címet vette fel. Ezzel a hispániai muzulmán állam teljesen önállósodott. A legjelentősebb uralkodó ő volt. Utódai alatt már a központi hatalom hanyatlásnak indult: bár Al-Manszúr nagyvezír (976-1002) még összefogta az államot, de utódai során a tartományok önállósodása vált jellemzővé, míg végül 1031-ben III. Hisamot lemondatták. A kalifátus helyén 20 kisebb királyság, ún. taifa jött létre.
A 10. századi muzulmán Hispánia vallásilag és népesedésében is heterogénné vált: a vallási és társadalmi vezetőréteg muzulmán volt. A néhányezer előkelőt az arab muzulmánok tették ki, míg a félsziget meghódításában jelentős segítséget nyújtó berberek az előbbieknek alárendeltjei voltak – ebből rengeteg konfliktus származott a 8-9. században. A hatalom régebbi, helyi birtokosai közül sokan áttértek az iszlámra, őket muvalladoknak hívták. A többséget azonban még mindig a helyi keresztények alkották, akiket mozaraboknak neveztek. Vallási irányításukat három metropolita látta el, míg érdekképviseletüket, illetve az adók beszedését a comesek oldották meg. Nem szabad megfeledkezni a szintén jelentős izraelita kisebbségről sem. Az ő helyzetük volt a legkedvezőtlenebb a muzulmán államban.
A közigazgatás kialakítása már I. Abd-el Rahman alatt végbe ment: az emírséget kuratokra, tartományokra osztotta fel (számuk mintegy 18-35-re tehető), melyek főként a nagyobb városok, várak körül alakult ki. A legfontosabb kurat Córdoba és környéke volt. (2. térkép: A taifák 1030 után)
A Córdobai Emirátus, majd Kalifátus (vagy arabul Al-Andalúz) messze fejlettebb mezőgazdasági és tudományos kultúrával rendelkezett, mint a többi korabeli európai állam: így egyes korabeli arab történetírók a terület aranykoráról beszélnek. Főként a mezőgazdaság emelkedett ki, mivel az arab kertművészet fejleményei Hispániát is elérték. A főváros Európa egyik legnépesebb, ha nem a legnépesebb városa volt a maga 500.000 lakosával. Kulturális fejlettségéről mi sem tesz több tanúbizonyságot, mint hogy filozófusai, például Abulcasis (arabul: Abu l-Qasim; 936-1013) és Averroës (arabul: Ibn Rusd; 1126-1198) a kor európai gondolkodására is nagy hatással voltak: Arisztotelész munkái az ő közvetítésével került az európai szellemi vérkeringésbe. S már a 12. században latinra kezdték fordítani az arab műveket.

A keresztény Hispánia (711-1064)
A keresztény Ibéria legfontosabb jellemzői e korban a frank terjeszkedés és a muzulmánok elleni védekezés voltak. A muzulmán terjeszkedést követően csak a Pireneusok környékén, s a Duero-folyó jobb partján maradt meg a nyugati-gót államiságból valami is.
A Duerón túli területeken, Galíciában jött létre az első nyugati-gót utódállam, az Asztúriai Királyság. Alapítása igen legendás körülmények közt zajlott: a hegyekbe menekült egy Pelagius/Pelayo nevű ifjú, akinek húgát arabok akarták elvinni, de ő ellenállt. Egy sereg élén Covadongánál megverte az arabokat (723) [a történetet III. Alfonz udvarában jegyezték le a 900-as években] – innentől számítják az asztúriai állam születését is. A trónt Pelayo után I. Alfonz (739-756) örökölte, aki lassan Dél felé kezdett terjeszkedni kihasználva a berber felkelések okozta zűrzavart az emírségben. Az egyházi kormányzat is rendre szilárdabbá vált Asztúriában: 830 táján felfedezték Szt. Jakab ereklyéit Compostellában [Santiago de Compostella], mely Európa legjelentősebb zarándokhelyévé nőtte ki magát a középkorban [vetekedett Rómával is]. Ennek köszönhetően alakult ki az egyházkormányzat rendszere is. Püspökséget hoztak létre Leónban, majd 910-re Oviedóból ide költözött a király is. Innen később Leóni Királyság nevet nyerte az asztúriai állam. Az asztúriai királyok közül az egyik legnagyobb III. Alfonz (866-910) volt. Kasztília függetlenedése után a királyság jelentősen meggyöngült, és bár először III. Nagy Sancho navarrai király csak időlegesen (1034), de a kasztíliai trónon utódja, I. Ferdinánd teljesen meghódította, illetve örökléssel elfoglalta Leónt (1037), s a Kasztíliai és Leóni Királyságot egyesítette.
A Kasztíliai Grófságról Burgos központtal már a 9. században említést tesznek a források, önálló állammá azonban csak Fernan Gonzales (923-973) alatt vált, amikor elszakadt Leóntól. A területet Navarrával és Leónnal Nagy Sancho egyesítette. Ekkorra vált királysággá Kasztília. Fia, I. Ferdinánd (1035-1065) akire a kasztíliai trónt hagyta, 1037-ben meghódította Leónt, s felvette a León és Kasztília királya címet. Ettől kezdve a két állam története kisebb megszakításokkal együtt futott.
III. Alfonz uralkodása körül a frank hódítás során létrejött őrgrófságok önálló királyságokká és grófságokká alakultak. Így Pamplona központtal a Navarrai Királyság jött létre, Barcelona központtal a Barcelóniai grófság, míg a Jaca folyónál az Aragóniai Királyság.
A Navarrai [Pamplonai] Királyság létrejöttét 824-re teszik a kutatók. A sorozatos harcok következményeként sikerült helyt állnia a hasonló méretű királyságok között. Az állam fénykora a 11. század elejére tehető, amikor III. Nagy Sancho (1000-1035) a legnagyobb navarrai király uralkodott. Sikerrel vette fel a harcot az Al-Manszúr halála után felbomló Córdobai Kalifátussal és a szomszédos királyságokkal is. Először Aragóniára, majd házassági kapcsolatai révén Kasztíliára, továbbá erőszakkal Leónra is rátette kezét (1034-ben Hispánia császára), ám önként kivonult onnan. Halála után birodalmát fiai közt osztották fel négy részre, így Navarra, Kasztília-León, Aragónia és Sobrarbe-Ribagorza királyságaira. Nagy Sanchot követően belviszályok mindennapossá váltak a részkirályságok között, s a navarrai állam sorsául csak az életben maradásért folytatott harcok jutottak.

Az Aragóniai Királyság a Jaca folyó mentén alakult ki: a 800-as évektől frank fennhatóságú Spanyol őrgrófság része, majd a 9. század folyamán a Galíndez család alatt önállósult. A 10. század végé a Navarrai Királyság fennhatósága alá került a terület, majd III. Nagy Sancho törvénytelen fiának, Ramirónak juttatta örökül ezt az országot: ekkor vált Aragónia királysággá, s több grófságot befogadva területe is megnövekedett. Utódai sikerrel vették fel a harcot a mórok ellen, így az aragón állam életképesnek bizonyult.

Források:

K. Béla bácsi előadásaiból jegyzetelve

Al-Andalúz: http://de.wikipedia.org/wiki/Al-Andalus

Svájci Államszövetség kialakulása és középkori története

A svájci állam történeti gyökerei mindenképpen a Német-római Birodalom korai szakaszáig, a Szász-dinasztia utolsó uralkodójáig nyúlnak vissza, amikor is a burgund uralkodótól sikerült megszerezni a birodalom számára a mai Svájc keleti részét (1033). Ez a terület igen fontos volt a német-római császároknak: egyrészt az Alpok hágóinak birtokában szoros kapcsolatot tudtak tartani Itáliával (Lombardiával), másrészt fontos volt a hágók biztonságos birtoklása, hogy a német király a császárrá koronázási szertartásra épségben leérjen Rómába – így a terület státusza már ekkor is birodalmi javadalom volt, s nem adták ki hűbérbirtokul. Az Alpok térségében azonban különböző nemesi családok versengtek javadalmaik növelése érdekében (Zähring; Kyburg; Lenzburg; Habsburg; Savoya). Nagy területek felett uralkodtak a különböző egyházak is: püspökségek (Basel, Chur, Konstanz), kolostorok (St. Gallen), magánegyházak.

A terület értéke különösen a 12-13. században a pápaság és császárság harcában növekedett meg. A Zähring-család kihalása után (1218) Zürich, Bern, Freiburg és Schaffhausen is birodalmi városi státuszt kapott, azaz a tartományi joghatóság alól kivették őket, s bírájuk a király/császár lett. Hasonló kiváltságokat kapott ekkor Uri és Schwyz tartomány is – ezzel biztosította II. Frigyes a Lombardiába való szabad átkelést. A schwyziek értékét az is növelte, hogy saját hűbéruraikkal, a Habsburgokkal szemben a császárt támogatták a pápa és császár harcában. Tovább emelte e kantonok fontosságát, hogy egy észak-déli kereskedelmi útvonal számára hidat is építettek a Szt. Gotthárd-hágón. A 13. században a Habsburg-család sikerrel bővítette befolyását az Alpok előterében: először a Zähringek birtokaira tették rá kezüket, majd a Kyburgok birtokait szerezték meg házasság révén.

A három kanton szövetsége (a szövetséglevél a képen), melyet I. Habsburg Rudolf császár halála után 1291-ben kötöttek, tulajdonképpen csak egy régebbi szövetség megerősítése volt, mégis ettől a jelképes szövetségtől számítják a svájci államszövetség létrejöttét. Ezután a szövetséget Alte Eidgenossenschaft (Régi Esküszövetség) néven 1797-ig ismerik. Ez a szerződés lehetővé tette, hogy a későbbiekben további partnerek is kapcsolódjanak az őskantonok szövetségéhez. Így hamarosan Zürich és Bern is csatlakozni kívánt a területi kantonokhoz, melyek politikai hatalma ezzel jelentősen megnövekedett, ugyanis ezekhez a városokhoz hatalmas területek kapcsolódtak. Ez hamarosan konfrontációhoz vezetett a környék volt hűbéruraival, a Habsburgokkal, akik egyrészt egy közeli apátság kegyurai voltak, másrészt a három kanton szövetsége is sérthette elképzeléseiket [a pontos okokról a történészek közt vita folyik]. Az eredmény a Morgarten melletti ütközet volt (1315. november 15.), melyben a svájci haderő felülmúlta a számbeli fölénnyel rendelkező Habsburg Lipót herceg hadait. Ám ez csak az első összecsapás volt a sok elkövetkező közül (mint például a sempachi csata 1386-ban, mely szintén svácji sikert hozott), s melyet az Alpok környéki Habsburg birtokok lassú bekebelezése követett [1460-ra a Habsburg-ház összes ősi Rajna-menti birtokát elvesztette, s székhelye eztán Ausztria lett („örökös tartományok”)].

A 15. században a „nagyhatalmi” politikára pályázó Bern irányította az államok szövetségét, így a fő terjeszkedési céllá a Rajna bal parti területei váltak. Ennek okán került összetűzésbe a burgund herceggel, Merész Károllyal is, akit az 1477. évi Nancy mellett vívott ütközetben győztek le – maga a herceg is odaveszett (így a Habsburgok megörökölték Burgundiát, mely az évszázados francia-német ellentét alapja lett). A svájci katonák hírnevét is meghozta ez a csata, így fő profiljukká a zsoldosként való szerződés vált. Burgundia kihullásával a dél-német térség fő hatalmi erejévé a Svájci Államszövetség vált. A század közepén a Habsburgok folyamatosan azon voltak, hogy az Esküszövetség hatalmát megtörjék, ám ez sem a waldshuti háborúban (1468), sem a sváb háborúban (1499) nem sikerült. Ez utóbbi során I. Miksa császár egyrészt megpróbálta az 1495. évi birodalmi reformot végrehajtani, másrészt a Habsburg terjeszkedés itteni utolsó kísérleteként területet szerezni. A baseli békében a császár kénytelen volt elismerni a Svájci Államszövetség létét, bár azt még a Német-római Császárság keretében. A birodalomtól való tényleges elszakadás csak 1648-ban, a vesztfáliai békében következett be. Ugyanakkor a sváb háború után az esküszövetség északi irányú terjeszkedése is befejeződött.

Az utolsó 13. ősi kanton, Appenzell 1513-ban lett a szövetség teljes jogú tagja. Így egy bonyolult államszervezet alakult ki, melyet a szövetségi rendszerek sűrű szövedéke járt át. A szövetségesek egymáshoz való viszonyát ugyanis nem egy szerződés rögzítette, hanem a 13-15. században kötött szerződések halmaza. Csak 1526-ban lépett egymással hivatalosan is szövetségre. A 13 kanton (Tartományok: Uri, Schwyz, Unterwalden, Glarus, Zug, Appenzell; városok: Bern, Luzern, Zürich, Zug, Freiburg, Solothurn, Basel, Schaffhausen), melyek közül mindegyik bizonyos mértékű alattvalói föld fölött uralkodott, még a városok is, ám nem állapodtak meg közös nyelvben, mindegyiknek saját szokásjoga volt és egyéni szervezete. A városi kantonok meghatározó eleme a városi polgárság volt, ellentétben vidéki kantonokkal. A városi kantonok is kétfélék voltak: melyekben a céhek uralma volt meghatározó, ellentétben azokkal, melyeket a városi patríciusok irányítottak. A kereskedővárosokban, mint amilyen Zürich volt, a városi uralkodó a kis illetve a nagytanács segítségével kormányzott, s hatalmának támaszai kerekedő emberek, kézművesek, vállalkozók voltak. A patríciusok által vezetett városokat, mint például Bernt, általában néhány vagyonos katona-nemes család irányította. A 13 kanton lakosságán kívül senki sem rendelkezett polgárjoggal az alávetett területek lakosai közül, így a néhány szerencsés kisebb területi kanton lakosain kívül csak a nyolc város lakossága rendelkezett azzal. A töretlen fejlődést a reformáció okozta vallási ellentét megállította, és Svájc a belső feszültségek csillapításával foglalkozott az újkor folyamán.

A svájci katonaság az 1499 és 1525 közötti negyed században sikerrel hódította meg az észak-itáliai Tessin és Veltlin városokat, majd 1515-től folyamatosan a semlegesség irányába kezdett hajlani az államszövetség. Ám svájci zsoldosok egészen 1859-ig álltak külföldi uralkodók szolgálatában, mígnem általános tilalmat vezettek be erre nézve – kivételt csak a pápaság szolgálata jelentett.

Forrás: Geschichte der Schweiz. http://de.wikipedia.org/wiki/Geschichte_der_Schweiz

Oszmán Birodalom a középkorban

Előszó

A mai történelemoktatás sajátos helyzetéből kifolyólag (azaz, hogy soha semmire nem jut idő) olyan fontos történelemalakító tényezőkről nem esik szó, mint az Oszmán Birodalom. A középkori Magyar Királyságra mintegy 130 évig tettlegesen ható államról így kevés információnk van. Ennek okán a 16-17. századi történéseket, kapcsolatokat is nehezebben érthetjük meg. Így e rövid vázlatot első lépésül azoknak szánom, akik behatóbban megismerni kívánják az ottomán állam történetét, de azoknak sem hátrányos tanulmányozása, akik a magyar államiság 1100 évét próbálják studírozni.

Oszmán Birodalom a középkorban

Az 13. század folyamán a kis-ázsiai török állam, a Rúm-Szeldzsuk Királyság válságba jutott, és az 1243-as mongol támadást előhírnökeként török [türkmén?] pásztortörzsek érkeztek Kis-Ázsiába [Érdekes a párhuzam a kunokkal, akik szintén pásztornépként a mongol invázió előtt érkeztek hazánkba!]. A szeldzsuk állam területén ezután több apró fejedelemség jött létre, közülük az egyik az a török törzsszövetség volt, melyet legelső fejedelméről, Oszmánról (1281-1326) oszmán-törököknek neveztek el. Az új állam, melyet először a bizánciak a szeldzsuk-törökök ellen használtak fel, Konstantinápoly előterében jött létre. Oszmán a törzsszövetséget átalakítva hierarchikus katonai államot hozott létre. Az állandó hadsereg élére beglerbéget állított, a közigazgatást ennek helyettese a szubasi irányította, míg bírósági ügyeket a törvénytudó kádi rendezte. Oszmán utódja, Ohrán (1326-1360) és később fia, Szulejmán pasa az állam terjeszkedésére ügyeltek. Előbb elfoglalták Bizánctól Brusszát, majd a súlyos belpolitikai válsággal és trónharcokkal küzdő császárság egyik trónjelöltjét (Jóannész Kantakuzénosz) támogatták – így sikerrel folytak bele a bizánci belpolitikába. A további bizánci trónharcokat azonban terjeszkedésre használták fel: 1353-ban elfoglalták az európai kontinensen fekvő Gallipolit, egy évre rá Ankarát. Az oszmán állam ekkorra már négyszerese volt annak, amit Oszmán örökül hagyott.
A közigazgatás ennek hatására bővült: megjelent a vezíri tisztség és az államtanács (díván), míg a tartományok (szandzsák) élére a szandzsákbégek kerültek. A hadsereg magvát a javadalombirtokkal ellátott katonaság alkotta, csapataikat zsoldosokkal egészítették ki, akik a hadjáratokban fizetést kaptak, egyébként paraszti telkeket műveltek, s adómentességet élveztek.
Az első nagyobb mértékű európai terjeszkedésre I. Murád szultán (1360-1389) alatt került sor. Elsősorban a széthulló Szerb Királysággal folytattak harci tevékenységeket. Erre azután került sor, hogy 1361-ben elfoglalták Drinápolyt (ma: Edirne), és a szerb állam közvetlen szomszédjai lettek. A széthulló állam balkáni nagyhatalmi státuszának elillanásában ez a szerencsétlen körülmény is közrejátszott, nem beszélve az ott folyó belharcokról. Murád Európa-pártiságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy államának székhelyét Brusszából Drinápolyba helyezte. Az oszmánok előbb a szerbek felett arattak győzelmet a Marica-folyónál (1371), majd elfoglalták Szófiát és Thesszalonikét, s behódoltatták a bolgár fejedelmeket is. Néhány év múltán a bizánci császár és a szerb fejedelem már a török szultán adófizetője lett. A szerb államiság végét az I. rigómezei (Kosovo polje) csata (1389) és az ott elszenvedett vereség jelentette. Itt mind a szerb uralkodó, Lázár István, mind I. Murád is elesett. Ezután a szerb államiság vagy a török vagy a magyar uralkodónak hódoló fejedelemséggé csökkent, ám a Magyar Királyságnak fontos volt egy ütközőállam fenntartása közte és az Oszmán Szultánság között.
Murád alatt alakult ki a hadsereg új egysége, a janicsárság. Ez eleinte a fiatalkorú hadifoglyok 1/5-ét érintette, akiket parasztcsaládok tanítottak meg törökül, s később katonai kiképzésben részesültek. Mivel gyökértelenek voltak (semmilyen családi kapcsolatuk nem lehetett), a hadsereg professzionális alakulataivá váltak – gyorsan bevethető, fegyelmezett seregtest. Az államigazgatás a katonaival együtt kettévált: egy európaira (ruméliai) és egy kis-ázsiaira (anatóliai). A katonaság új javadalmazását Európában a tímárrendszerrel oldották meg: ennek lényege, hogy az elhagyott földbirtok javadalmait a kipróbált katona élvezhette, amiért lovas katonai szolgálattal tartozott (szpáhi). Ez a birtok nem volt örökíthető, parasztjai felett nem rendelkezett ’ura’, és a szultán bármikor visszavehette azt. Tulajdonképpen csupán haszonélvezeti joggal bírt felette. Anatóliában, mivel ott mások voltak a birtoklási szokások a föld magántulajdona (mülk) még megmaradt.
A fiatal birodalom életében azonban elérkezett a válság korszaka: Murád halálát követően a trónörökös I. Bajezid szultán (1389-1402), miután kivégeztette öccsét, s ezzel egy ’új szokást’ honosított meg a Portán (a szultán udvara), a lázadó birodalomrészeket irányította vissza országába, s tovább terjeszkedett a Balkánon. Bulgária elfoglalása után (1393) szinte mindennapossá váltak a magyar-török határvillongások. Az első ’kapcsolat felvételre’ már I. Lajos uralkodás alatt sor került – V. Palaiologosz János császár 1366-ban mintegy fél évet töltött az országban, hogy a királyt tevőleges segítségre bírja, sikertelenül. Zsigmond király uralkodása alatt vált tartóssá a szomszédság. Utóbbi először egy nemzetközi keresztes-expedíciót szervezett az oszmánok ellen, melynek eredménye egy katasztrofális vereség lett Nikápoly mellett 1396-ban, majd tartós védekezésre rendezkedett be. Az ország szerencséje, hogy a szultánnak nagyobb gondja is akadt: a keleti határvidéken konfliktusba keveredett a turkmesztáni tatár állammal, s egy hódító sereg élén Timur Lenk 1402-ben Ankara mellett legyőzte, s foglyul ejtette Bajezidet. A következmény az oszmán államra nézve majdnem végzetes volt: az anatóliai birodalomrészen több kisebb fejedelem uralkodott, míg a ruméliai területekről az eddig meghódított szláv államok pattogzottak le.
A régi rendet csak tíz év elteltével tudta helyreállítani I. Mehmed (1413-1421). Ő kezdte helyrerakni a puzzle-ként darabokra hullott Oszmán Szultánságot. A kirakó-játékot fia, II. Murád (1421-1451) folytatta (a képen), aki uralkodása elején trónkövetelő testvéreivel vívott harcból megerősödve az elszakadni vágyó Észak-Szerbia ellen vonult: itt Lazarevics István fejdelem uralkodott (1389-1427), aki jó viszonyt ápolt Zsigmonddal és megállapodást kötöttek, hogy előbbi halálakor trónját és uradalmait unokaöccse, Brankovics György (1427-1456) veszi át – leszámítva Nándorfehérvár és Galambóc várait, mely a király tulajdonába kerül. Ezt a helyzetet a szultán nem engedhette, s ennek megakadályozására Szerbiába vonult. A várak átadásakor sikerült is csellel elfoglalnia Galambócot, Nándorfehérvárt azonban nem. A Galambóc alá felvonuló magyar sereget is sikerrel visszavetette Magyarországba. Szerbia sorsát tíz év múlva rendezte el a szultán, ekkor elfoglalta a fejedelemség fővárosát, Szendrőt (1439) és Brankovics lányát, Marát háremébe vitette. Brankovicsnak így csak magyarországi birtokai maradtak.
A magyar-török kapcsolatokba meghatározó szint Hunyadi János (1407-1456) feltűnése hozott, aki nemcsak többször megverte az Erdélybe betörő oszmán portyázókat (1441-42), hanem hadjáratot is indított Szerbia helyreállítására és az oszmánok Európából való kiűzésére. Ennek a jegyében zajlottak a sikeres ún. téli/hosszú hadjárat (1443/44 tele) és a várnai katasztrófával (1444. november 10.) és I. Ulászló király (1440-1444) halálával végződő 1444-es őszi hadjárat is. A támadó hadjáratok eredménye az lett, hogy Brankovics államát a váradi békében helyreállították, s Kasztrióta György (más néven Szkander bég) vezetésével fellázadtak az albánok, ezzel hosszú évekre munkát adva a török seregnek. A ’végső leszámolás’ azonban a II. rigómezei csatában érkezett el (1448. október 16-18.), ahol Hunyadi és Szkander bég csapatai a többszörös túlerővel szemben buktak el. Az albánok még 1453-ig ellenálltak.
A hódító háborúk első korszakának lezárultával Murádnak biztosítania kellett a hadsereg utánpótlását is, mivel a hadifoglyok közül már nem tudott megfelelő létszámú janicsárt előteremteni. Így 1438-ban bevezették az ún. gyermekadót (devsirme) – a balkáni falvak tartoztak ezzel adózni a szultánnak. 4-5 évente 40 család köteles volt egy ifjút janicsár-kiképzésre adni a török hatóságoknak.
II. Mehmed (1451-1481) szultán tanult apjától, így trónra léptekor össze fiútestvérét meggyilkoltatta a trónviszályokat elkerülendő. Első jelentős tette Konstantinápoly elfoglalása volt: a város 54 napi ostrom után 1453. május 29-én kapitulált. Ezért kapta Mehmed a Hódító melléknevet. Az oszmán állam fővárosa eztán Isztambul (Konstantinápoly – a görög parasztok mondták a török katonáknak, amikor megkérdezték tőlük, hova mennek: ísz tin polin=a városba be) lett. A szerb állam lefejezésére érkezett 1456 nyarán Nándorfehérvár alá, mely a balkáni pozíciók megerősítésének egyik fontos bázisa volt. Ám a Hunyadi János vezette védelem kitartott, így a szultánnak meg kellett elégednie a szerb állam bekebelezésével. Sajnálatos tény, hogy a hősies védelem utáni pestis áldozatául esett Hunyadi is. A Trapezunti Császárság elfoglalása (1461) után Mehmed a peloponnészoszi velencei birtokokat foglalta el, ami miatt hosszú háborúba keveredett Velencével (1463-1479). Ennek során foglalta el Boszniát is (1463), de I. Mátyás király sikerrel visszaszerezte Jajca (1463), Szrebenik (1467) és Szabács (1476) várát – hasonló kudarcba fulladt egy erdélyi invázió is: Kenyérmezőnél Kinizsi Pál vezette seregtest 1479. október 13-án legyőzte a balkáni félreguláris portyázó csapatokat.
Mehmed uralkodása alatt vezették be az egész államra kiterjedő földreformot, melynek értelmében minden földbirtok a szultáné lett, s azok felett jelenlegi birtokosaik csak haszonélvezeti joggal bírtak. További újítás volt az adóbérlet (iltizám) intézményének bevezetése, ezzel az állam pénzügyi stabilitása növekedett.
Az elhalt császár utódja idősebb fia, II. Bajezid lett (1481-1512), akinek uralkodása elején meg kellett küzdenie trónkövetelő öccsével, Dzsem herceggel [ezek az oszmánok sosem tanulnak eleget]. Ennek okán 1483-ban öt éves fegyverszüneti megállapodást kötött a magyar uralkodóval, melyet 1521-ig folyamatosan meghosszabbítottak. Így a Magyar Királyságra utolsó törökmentes negyven év köszöntött. Bajezid a török állam új hódításait pacifikálta, főként az 1478-ban még II. Mehmed által Uzun Hasszántól elhódított Iránt.

Felhasznált irodalom:
Pósán László: Az oszmán hatalom felemelkedése. In: Európa az érett és kései középkorban. Debrecen, DUP, 2001. 351-354. o.
Pálosfalvi Tamás: A Brankovicsok a középkori Magyar Királyságban. História 2010 1-2. szám 6-9. o.
Tringli István: Az újkor hajnala. Bp., Vince Kiadó, 2003. 67-71. o.